Csak ment, ment, rótta az utcákat, tudta, ha leül, többé nem áll fel. Időnként eljátszott a gondolattal, talán jobb is lenne. Senki sem keresné, senki sem hiányolná. Megszabadulna a világ egy semmirekellőtől. Mint mindig, most is feldühödött ettől a gondolattól. Nem vagyok semmirekellő!, mondta hangosan. Kihúzta magát, elővillant csapzott haja alól mélyen ülő, karikás szeme.
Lépteit felgyorsította, már tudta, hová tart.

Szégyenérzet nélkül, magabiztosan nyomta meg a kapucsengőt. A házból jól öltözött, hatvanas éveiben járó nő lépett ki, majd pillanatra megtorpant, mint aki gondolkodik, mit tegyen?
A másik észrevette a bizonytalankodást. – Én vagyok az! – kiáltotta be a kapun túlra.

Az asszony biccentett, leemelte a verandára felakasztott kulcsot és elindult felé.
A várt ölelés elmaradt, a férfi meg sem lepődött. Rongyos volt, büdös ápolatlan. Maga sem tudta már mikor érintette meg másik emberi lény. Nem hiányzott. Érzelmeit-ha voltak-igyekezett elnyomni, az utca kemény terep, a könnyek bajt okoznak. Most mégis érezte, valami erősen megragadja a torkát, a fájdalmas nyillalás egészen az álláig kúszott. Szeretett volna mondani valamit, de nem találta a szavakat.

Az asszony nem a nagy ház felé vette az irányt, hátra, a nyári konyha felé terelte öccsét. – Itt fűtök, fenn csak estére kapcsolom be a fűtést – mondta, de nem szabadkozva, ellenkezőleg. Hangjában inkább szemrehányás érződött, csak nem képzeli ez a lumpen alak, hogy beengedi a lakásba?!
De bánta is az, hová vezetik? Örült, hogy végre száraz helyen átmelegítheti megfagyott lábait. A székre mutatott, de nem kérdezte, leülhet-e? Miután kimondatlan kérdésére választ nem kapott, toporogni kezdett, liláspiros kezeit a kályha fölé emelte.
Lassan kínossá vált a hallgatás, volt valami abszurd a helyzetben, ahogy álltak egymással szemben, és annyi év után nem volt mit mondani.

-Ide nem jöhetsz! Mit gondoltál, anyánk majd örökké él?! – Koppantak a szavak, az addig meleg kis konyhán jeges szél süvített át. A férfi összébb húzta magán valaha jobb napokat látott kabátját. Valószínűtlenül vékony testén remegés futott át.
-Anyánkat ne.., az égre kérlek, őt ne bántsd!
-Ne?! – hát kit bántsak, magamat? Nem volt elég, hogy kisemmiztetek, hogy amikor bajban voltam ajtót mutattatok? Álljak a lábamra, haha – kacagott fel gúnyosan a nő – hát lábra álltam nélkületek, anyám nélkül, aki csak téged szeretett, te voltál a kicsi fia! – Hangja most sírósra váltott – Ó, hogy gyűlöltelek! De én jó vagyok, sokkal jobb mint ti voltatok hozzám. Ülj le! – lökte oda a széket testvére elé.
Az meg csak állt továbbra is, földbe gyökerezett lábbal, és a fájdalomra koncentrált. Állkapcsát irgalmatlan erővel ráncigálta a láthatatlan kéz. Már tudta, nincs kegyelem, most fizeti a számlát. Nem bánta.

-Ülj már le, ne állj ott mint a bálám szamara! Mióta vagy fedél nélkül?
-Három hónapja – mondta kurtán a férfi.
-Elfogyott az örökség? Miért nem mész dolgozni?
-Beteg vagyok.
-Beteg! – kacagott fel újra az asszony, majd derekát simogatva folytatta – Ki nem beteg? Sokszor alig bírok vánszorogni, mégis ellátom az állatokat, minden másnap dolgozni járok, órákat utazom, hogy fenntarthassam magamat meg a házat! De te.., te egy semmirekellő voltál egész életedben. Egy nyápic, nyámnyila alak, aki csak élősködtél másokon! És mégis te voltál mindenki kedvence…
-Ez nem igaz – suttogta a férfi, de az hitte, ordít és kiabál – bocsáss meg – nézett most először nővére hideg szemeibe.
-Rég nem haragszom – mondta az már nyugodtabb hangon – Rosszul esett amiért akkor nem költözhettem haza, de talán így kellett ennek lennie. Erősebb lettem, megtanultam, hogy senkire sem számíthatok, legkevésbé rátok. Sajnálom anyát, sajnálom, hogy nem mentem el a temetésére. Sajnállak téged is, de nem veszlek magamhoz. Boldogulj ahogy tudsz, saját sorsodnak te vagy a kovácsa! – Itt elhallgatott, várta a hatást, de a férfi semmit se szólt.
-Ma éjjel itt alhatsz, de holnap hajnalban szedheted a sátorfádat, én dolgozni megyek!

Sötét volt az éjszaka, baljósan sötét. Dermedt csend ereszkedett a kis konyhára. A tűz rég kialudt, a férfi nyakig betakarózva bámult az áthatolhatatlan messzeségbe. Nem gondolt semmire, álomtalan mély álomba merült.
Már magasan járt a nap, amikor hunyorogva felnyitotta szemeit. Hirtelen azt sem tudta, hol van? Kis időbe telt, még teljesen feleszmélt, hol lehet a nővére? Azt mondta, pirkadatkor indulnak, most pedig dél felé járhat az idő. Sietve kapkodta fel magára a ruhát, kabátját újra szorosra fogta magán, és kilépett az ajtón.
Az éjjel leesett hó tisztán, érintetlenül csillogott lábai előtt. A férfi megállt, még egyszer körülnézett, de lábnyomot sehol nem látott.
A nagy ház ajtaja nem volt kulcsra zárva. Félve, óvatosan nyitott be, látszatát is kerülve az erőszakosságnak. Nem varrja ő senki nyakába magát, de köszönés nélkül mégsem távozik. Már éppen kiáltott volna, amikor meglátta a konyhaasztalra bukott fejet. Odalépett, kérdezni akarta, mi a baj, de torkán akadt a szó. A nő halott volt.